Mik azok a tipikus események - amennyiben lehet ilyeneket megnevezni- amikre egy szülőnek érdemes odafigyelni gyermekénél?

Hirtelen az jut eszembe, hogy mi az az esemény, ami nincsen hatással?

Ami talán a legnagyobb hatással van egy gyermekre, az a napi rutin. A kiszámítható, folyton zajló események. A kapcsolat.  Az, hogy én milyen anya vagyok, milyen apa vagyok, az, hogy milyen a mi kapcsolatunk egymással, az is hatást fog gyakorolni a gyerekre.

Természetesen a válás, a születés élménye, a bölcsőde, óvoda, iskola kezdés, a nagyobb csomópontok, amelyek fordulatokat hoznak a gyermek szerepeiben vagy pozíciójában. Ezek nagyon meghatározó élmények tudnak lenni.

Jó, ha a szülő tudatosan mérlegel és gondolkodik azon, hogy ezek az események, hogy is lesznek kapcsolatban a gyerekével, milyen hatást gyakorolhatnak az életére vagy a jelenére. De azok az események, amelyek rutin szerűen zajlanak, azok ugyan olyan jelentős hatást gyakorolnak a gyerekre. Gondolok itt a kötődésre, a szülő-gyermek kapcsolat a milyenségére, amire nem lehet klasszikus értelemben  felkészülni.

Miközben anyaként várom a pocakban a babát, közben azért át tudom gondolni, hogy nekem milyen a szüleimhez való viszonyom például. Tehát jó, hogyha tudatosan törekszünk arra, hogy gondolkodjunk azokon a dolgokon, ami velünk történik. Ha nem csak sodródunk, hanem picit átéljük, átérezzük, átgondoljuk az eseményeket.

Megfogalmazódik bennem a kérdés, hogy lehet-e erre megfelelően készülni, hiszen a saját mintáinkat hozzuk be a gyermeknevelésbe. Vagy azt, ami velünk történt, vagy annak az ellenkezőjét. Lehet-e ezek alapján a gyermeknevelést tudatosan csinálni vagy ez ösztön?

Nem tudunk másképpen reagálni, mint ahogy velünk volt. Vagy olyanok leszünk vagy az ellenkezője, ezt jól mondod.

Igyekezni kell tudatos szintre hoznom és gondolkodom, azon, amit megéltem gyerekként, ami velem akkor történt.

Megélem most is, ami velem gyerekként történt, azt is, ami akkor nem volt oké nekem és én nem söpröm be a szőnyeg alá, nem csinálok úgy, mintha nem lett volna soha semmi problémám, akkor azzal én már elősegítem, hogy bizonyos konfliktus források vagy problémahelyzetek ne legyenek annyira élesek. Vagy ne legyen olyan mélyen meghatározó akár, mint amilyen az én életemben volt.

Nyilván azzal, hogy én tudatos szintre emelem, azzal még nem oldottam meg azt a problémát, de az nem fog felkészületlenül érni, nem fog döbbenetet vagy értetlenséget kiváltani belőlem, akkor megfelelőbben fogok tudni rá reagálni.

Egy gyerek, ha megszületik a saját lelkével jön a világra. Mennyire befolyásolom én őt azzal, hogy a saját mintáimnak megfelelően vagy azok ellen próbálom nevelni? Mennyire kell hagynom őt kibontakozni önmagában? Tud-e, ő kibontakozni tőlem függetlenül?

Nem tud. Mert hát kapcsolatban van. Mert a gyerek annyira speciális, hiszen függő pozícióban létezik. Ha nincs ott a másik, akkor nem életképes. Ez nagyon más, mint az állatoknál és nyilván nem negatívan minősítem az embert az állathoz. Az állat, ha megszületik, akkor bizonyos mértékben és módon életképes marad a környezet támogatása nélkül is. A gyerek nem.

Az egy nagyon ideális dolog, hogyha a szülő engedi, hogy a gyerek temperamentuma mentén ki tudja bontani önmagát. Hogyha nagyon nem működik a kapcsolat, nagyon nagy az eltérés vagy nagyon nehéz az illeszkedés -és mindegy, hogy a gyerek részéről kevés az alkalmazkodás vagy akár a szülő részéről erős a merevség - akkor egy nehéz illeszkedés jön létre. Ez nem segíti sem a kapcsolat kialakulását, sem a gyermek személyiségének kibontakozást.

Ha nincs illeszkedés, akkor a nem illeszkedés fog belsővé válni, akár az identitás részévé válni és a konfliktusos kapcsolatok lesznek az előtérben. Nem mondom, hogy ha az anyukámmal nem volt illeszkedés, akkor keresztet vethetek magunkra és soha többet nem lesz ez felülírható, mert ebben nem hiszek. Abban hiszek, hogy ott van még egy apuka, ott van még egy nagymama, ott van egy pedagógus, ott van egy szomszédnéni, akikkel ugyan így kapcsolatok és illeszkedések alakulnak ki, amikkel igen is felül lehet írni ezt a mintát. Persze a legmeghatározóbb az anya meg az apa, a testvér, a velük való kapcsolat, de lehet kívülről kapni segítségeket, akik módosítani tudják az eredeti mintát.

Véleményed szerint mire érdemes a szülőknek odafigyelni tudatosan a saját viselkedésükkel, gyermeknevelési elveikkel kapcsolatban, hogy a gyermek lelki élete ne sérüljön?

Amit neveléssel kapcsolatban kiemelnék, az is tudatosságot igényel.

A szülők különböző nevelésből, különböző családból jönnek, ezért ritka az, amikor teljes megfelelés van abban, hogy milyen nevelési elveket alkalmaztak rajtuk gyerekkorukban és ezért nyilván nincs 100%-os egyezés abban sem, hogy ők hogyan gondolkodnak a közös gyermekük neveléséről.

Ez komoly probléma tud lenni. Mivel szeretek az ideákban gondolkodni, az nagyon ideális, ha ez összefésülhető. Ha nem, akkor érdemes azon gondolkodni, hogy ki tud engedni és hogyan tud engedni?  Hogy a gyerekre nézve mi az, ami inkább segít vagy mi az, ami árt.

Fontos lenne a nevelési elveink tudatosítása vagy annak megbeszélése, hogy a nagyobb nevelési elvekről mit gondolunk. Ilyenek, mint büntetés, jutalmazás, szabályozás. Igen nehéz a napi rutinba beleépíteni ezeknek a megbeszélést a szülők között. Mert amíg a gyerek csecsemő, addig nem találkozunk azzal, hogy jutalmazzam.

Majd az élet szépen hozza azokat a helyzeteket, amikor belekényszeríti a szülőket, hogy ezt meg kell beszélni és az a jó, ha ez nem éri váratlanul őket. Erre mondjuk, hogy de jó lenne, ha az iskolában lenne olyan óra, hogy "Egyszer szülő leszek" és lehetne kicsit tudatosabban készülni erre.

Készülni rá, hogy lesznek egyet nem értések, konfliktusok, amelyek nem baj, ha vannak.

Az a baj, ha nem megoldható, ha nem feloldható, ha nem megbeszélhető, ha nem kimozdíthatók az apai vagy anyai viszonyulások és emiatt háborús helyzet alakul ki. Az nem jó. Kettős nevelés lesz tőle, aminek mindig a gyerek lesz a legnagyobb áldozata. Az a szülőknek sem jó, ha köszönő viszonyban sincsenek a gondolataik, elveik. Ez nekik is nehézség, de a gyereknek lesz ez a legnehezebb.